Aufmuth Zsolt

A szabadság moralitása

„A szabadság magányos dolog.” szokták mondani. De miért? Erre a kérdésre keressük most a választ.

 

Mi is a szabadság általános értelemben?

 

A teljes szabadság nem más, mint az-az állapot, amikor nem korlátozza semmilyen szabály a cselekvést, és a gondolkodást. Nézzük a cselekvés szabadságát. Ha minden ember azt teszi amit akar, akkor az előbb utóbb konfliktusokat okoz. Az egyes ember cselekvési területe összeér, átfedésbe kerül a többiek cselekvési területével. Ezeken, az átfedéseken konfliktus alakul ki, mert minden embernek megengedett a saját szabad cselekvés, ami esetleg fizikailag összeegyeztethetetlen mások cselekvési szándékával, mivel a közös élettér, és a természetben fellelhető erőforrások végesek. Tehát a teljes szabadság fizikailag megvalósíthatatlan, és önellentmondás.

Konfliktus áll fenn tehát a cselekvés szabadsága, és a környezet végessége között.

A konfliktust kétféleképpen oldhatjuk fel. A szabadság korlátozásával, vagy az erőforrások felszabadításával.

Az erőforrások felszabadítása azt jelenti, hogy azokat nem kötjük személyekhez, csoportokhoz, hanem hagyjuk, hogy az használja aki akarja, és tudja. Ez a modell nem más, mint a szabad rablás anarchiája. A történelem megmutatta, hogy amikor az elszórtan élő embercsoportok élettere összeért, akkor elkezdődtek a harcok az élettér, „erőforrások” birtoklásáért. Ez a szemlélet örökös háborúk sorához, fajelméletekhez, népirtásokhoz, és egyéb borzalmakhoz vezetett. A teljes szabadságnak ez az értelmezése tehát rokon a rendszertelenséggel, anarchiával. A történelem ezt a konfliktust úgy oldotta meg, hogy kialakultak a birodalom, ország határok, amelyeket lezártak, és erővel rögzítettek, védtek meg. Minden csoport elfoglalt az erőforrásokból annyit, amennyit tudott, és azt az élete árán is védte. A határokon belül viszont ismét az erő szabadsága volt a rendezőelv. Amely ismét a fenti elveken működve kisebb struktúrákat területi, és erőforrás elosztásokat hozott létre, amely a legkisebb szabad sejtek a családok szintjéig folytatódott. A családnál ez a folyamat többnyire leállt, és helyette más rendezőelvek veszik át a szervezést. Ez tehát a természet megoldása a problémára, a természet „farkas törvénye”. Az erős, a rátermettebb birtokolja a vadászterületet, a nőstényeket, később az embernél a termőföldet, a természeti javakat. A gyengék, ügyetlenek kiszelektálódnak, elhullnak.

Lehet azon tűnődni, hogy jó-e ez, de az biztos, hogy hosszútávon a természet sokszínűsége szempontjából vizsgálva sikeres és önszervező stratégia.

            Sok-sok évezreden keresztül működött és még ma is munkál ez a szabadság stratégia. Az a kétségtelen előnye más szerveződésekkel szemben, hogy természetes módon magától működik, nem igényel magasabb, központi szervezést, és működik alacsonyabb intelligenciájú fajok, populációk, és emberi csoportok, esetén is.

Hátrányai az egyén teljes kiszolgáltatottsága, magárautaltsága, létbizonytalansága, az élet tervezhetetlensége, és az állandó harc, küzdelem az életért. Ennek következtében a korai halandóság, alacsony színvonalú, komfort-mentes élet.

            Látjuk tehát, hogy az erőforrások felszabadítása nem tartható fenn végtelenségig és a lehetőségek beszűkülésével önkénytelenül kialakul egy másik rendszer a szabadság önkéntes korlátozása a béke, és nyugalom biztosítására. Ennek kezdeményei az, hogy az országhatárok lezárásával nem csak a külvilágtól zárjuk el a magunkénak kikiáltott területet, hanem felvállaljuk azt is, hogy magunk is belül maradunk ezen az önkéntes korláton vállalva ennek problémáit, és kihasználva ennek előnyeit. Kialakul tehát egy a szabadságvágynál is erőteljesebb igény a biztonság igénye. Mivel a természet erre nem kínál megfelelő megoldásokat, ezért kénytelen az ember egy saját képességet kifejleszteni viszonylag rövid pár évezred alatt. Ez a képesség, megoldás nem más, mint a társadalom. A társadalomban tehát korlátozza az ember az egyéni szabadságát annak érdekében, hogy megvalósíthassa a biztonságot, mint magasabb rendű igényt. Ugyanakkor a társadalom tagjai megállapodnak abban, hogy mindannyian betartják azokat a szabályokat, amik arra hivatottak, hogy biztosítsák a rendet, vagyis a biztonság lehetőségét mind a társadalmon belül, mind a külvilág felé. Kialakul tehát a törvény, a hatalom, amely ezt betartatja, kialakul a honvédség. És kialakul egy melléktermék is. Mindig lesznek olyan egyedei a populációnak, akik tudatosan, vagy csak szűk látókörűségből, de fontosabbnak tartják az egyén (legalábbis a saját maguk) teljes szabadságát a biztonságnál. Ezek az emberek általában az erősek, sikeresek közül kerülnek ki, vagy az ostobák közül, akik az előbbiekhez csatlakozva erősek, és sikeresek szeretnének lenni. Ezeket általánosságban nevezzük anarchistáknak. Az indíttatásukat tekintve az anarchisták tehát egy természetes igény kívánnak megvalósítani a teljes egyéni szabadságot, ami alapvetőbb, de alacsonyabb rendű igény, mint a biztonság. A mai társadalmak nem tudják jól kezelni ezt a problémát, ezért, mint vadhajtást igyekeznek elnyomni ezeket, a törekvéseket. A helyes cselekvés persze a felvilágosítás, a rend okának szerkezetének, előnyeinek ismertetése volna.

 

A válasz tehát a címsorban felvetett kérdésre ui. hogy a szabadság milyen összefüggésben áll az egyén elszigetelődésével a következő: A szabadság maximális kiterjesztésének a következménye az, hogy a másokkal való együttműködés lecsökken a minimális szintre. Ekkor csak azokkal az emberekkel tudunk érdemben együttműködni, akik szerencsénkre épp (a saját maximalizált szabadságuk megélése mellett) nem akadályozzák a törekvéseinket. Persze amellett, hogy elméletileg sok ilyen ember van, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy ezekkel nem igen kerülünk kapcsolatba, és fordítva, akikkel kapcsolatba kerülünk, azokkal szemben a békés egymás mellett élés érdekében korlátoznunk kell a szabadságunkat. Így tehát az egyéni szabadságunk maximális kiterjesztése szükségszerűen a többiektől való elszigetelődésünkhöz vezet.

 

Globalizáció.

 

Érdekes megfigyelni, hogy a legújabb időkben újabb igény jelent meg a palettán, nevezetesen a kimagasló életszínvonal igénye. Ez újabb versengést okoz az egyének között. Kimagasló életszínvonal csak úgy lehetséges, hogy vannak alacsony színvonalon élők is, hiszen különben nem volna miből kiemelkedni. Ahhoz tehát, hogy ezt az igényt kielégítsük szükséges a társadalom gazdasági polarizációja. Legyenek szegények, és gazdagok. És mindenki igyekezzen a kevés gazdag közé kerülni. Ez a kapitalista gazdaság fő motivációja. A gazdagsággal együtt járó, vagy megszerezhető hatalom vágya, csak lelki aberráció következménye. Hiszen mire is jó a hatalom? Arra, hogy az történjen, amit én akarok. Ha „jót” akarok, és van hozzá elég pénzem, akkor nincs szükségem hatalomra, mert egy egészséges társadalomban a jó dolgok találkoznak a közakarattal, és így könnyen megvalósíthatóak. Ha „rosszat”, vagy csak kevesek számára „jót” akarok, és ha ez a többség ellenállásába ütközik (és mért ne ütközne), akkor van szükségem a hatalomra. A hatalom tehát a kényszer alkalmazásának a lehetősége, és mint ilyen teljesen idegen a szabadság alapeszméjétől. A hatalom vágya, és alkalmazása tehát - amennyiben az nem a többség rendjét kényszeríti a renitens egyedekre – mindenképpen negatív dolog, és egyéni aberrációként tekintendő, és visszaszorításra ítélhető.

Ha elfogadjuk a fentieket, akkor belátható, hogy a kimagasló életszínvonal elérése, és az ezzel járó gazdagság, felhalmozás mindenképpen a minden emberben a természete által jelenlevő eredendő harácsolási vágy megtestesülése. Mert miért is kívánom, hogy én jobban, kényelmesebben éljek, mint az átlag? „Mert megérdemlem”, mert én szebb, okosabb, tehetségesebb, és harácsolóbb vagyok a többieknél.

De legyünk kicsit jóindulatúabbak, és feltételezzük, hogy valaki azért gyűjt vagyont, hogy olyan célokat valósíthasson meg, amelyeket jónak ítél, és a társadalom ezt még nem ismeri el, vagy távlatilag hasznos célt tűz ki, amit a társadalom még nem lát be, vagy éppen a demokratikus rendszer rossz működése miatt nem tud véghezvinni. Lehetséges ilyen eset is, de valószínűleg ez az elenyésző kissebség, és így az általános tárgyalásból érdemeik elismerése mellett kihagyható. Egyébként is aggályokat vet fel a dolog, mert megkérdőjelezi a demokratikus társadalom működőképességét, hatékonyságát, és önrendelkezési és belátó képességét.

Visszatérve, megállapíthatjuk tehát, hogy a kapitalista társadalmi és gazdasági berendezkedésünk három alappilléren nyugszik.

1. Szabadság
2. Biztonság
3. Magántulajdon, felhalmozás, harácsolás ősi vágya.

Újabban a természeti erőforrások lassú kiapadásával a felhalmozás csak úgy fokozható, ha az eladott termékekbe minél több emberi munka, és innováció épül be. Az újratermelési folyamatban megtermelt javak alapforrása tehát a beépített emberi munka, és hozzáadott szellemi érték. Viszont mivel ez utóbbit előállító feltalálók, kutatók, fejlesztők, mérnökök, ... nem részesülnek a hozzáadott értékkel arányosan a megtermelt haszonból, ezért ezeket is  nyugodtan a dolgozók közé sorolhatjuk. Tehát ha a megtermelt javak azokat gazdagítaná, akik megtermelik, akkor nem lehetne nagy tőkekoncentrációkat létrehozni, mert a megtermelés után rögtön szét kellene osztani a dogozók között. Ez alól egyedül a termelékenység növelő találmányok jelentenek kivételt, amelyek alkalmazása az egész emberiség javát szolgálják. Rendszerint azonban ezek sem a feltalálókat gazdagítják.

A globalizáció ebben a „játéktérben” nyitja meg azokat a korlátokat, amiket a társadalmak saját maguk védelmére megalkottak jobbára az országhatárok kialakításával, a többé-kevésbé önellátó gazdasági berendezkedéssel, saját ipar, és ez által a saját értéktermelés védelmével.

A globalizáció átnyúlik, vagy teljesen lerombolja ezen korlátokat, és kiszolgáltatottá teszi a társadalmakat a tőke szabad áramlásának, és az ezzel párosuló döntési hatalomnak. A globalizáció, a mai formájában tehát meglehetősen veszélyes folyamat. Pont azt a biztonságot veszélyezteti, ami a társadalom felépítését indukálta.